“Tehát a kisebbik fiamra rátalált a szerelem. De vajon mi a helyzet Sesshoumaruval? Áh, miket gondolok, hiszen ő nem képes szeretetet vagy könyörületet érezni az emberek iránt. Ezért kapta Inuyasha meg a Tessaigát.” – elmélkedett InuTaishou.

Mert az árny ő volt. Senki nem tudta, hogy életben van, de szerinte ez így volt jó. Úgy tervezte itt az ideje, hogy megmutassa magát. Hiszen már teljesen felépült.

• Lassan ideje lenne visszamenni. – szólalt meg Kagome Inuyasha mellkasán.

• Igen, igazad van. – helyeselt Inuyasha és a karjába vette a lányt, majd visszaindultak.

InuTaishou pedig követte őket. Inuyasha bevitte Kagomét a kunyhóba, majd leült az ágya mellé és beszélgettek. Ám ekkor egy falusi kiáltása hallatszott.

• Segítség! Szellem! Szellem!

Inuyasha rögtön kirohant, Kagome pedig utána botorkált. Furcsa volt, hogy így kiabál, hiszen minden békés volt és nyugodt. Inuyasha minden izma támadásra készen állt, keze pedig a Tessaiga markolatát szorította. Ekkor feltűnt egy szellem. Ember alakja volt, arcán méregcsíkok. Hosszú, ezüstös haját hátul lófarokba viselte. Arany szemeiben nyugodtság tükröződött. A ruhája hasonló volt Sesshoumaruéhoz, de mégsem ugyanolyan. Az idegen megállt Inuyashával szemben. Mindenkinek tátva maradt a szája, hol Inuyashára, hol a másikra néztek. A csendet egy tompa puffanás szakította meg, mivel Kagome pont kiesett az ajtón.

• Áúú, ez fájt! Nem segítene vala…- ám ekkor az ő szava is elakadt, amikor meglátta az idegent.

Inuyasha ébredt fel először, odament és felsegítette Kagomét, majd ismét az idegen szemébe nézett.

• Ki vagy te? – tette fel a nagy kérdést Inuyasha.

• Hát nem ismersz meg? – kérdezte mély hangon. – A nevem InuTaishou.

• Lehetetlen… - hátrált Inuyasha. – Hiszen te meghaltál.

• Csak majdnem. – lépett közelebb az idegen.

• De Inuyasha mégis ki ez? – kérdezte Miroku.

• Az apám… - nyelt Inuyasha.

Erre mindenki elámult. Még Kagome is, bár ő ismerte Inuyasha életét.