A varázslódémon átka

Álmos délután volt. Az ég vörös és narancssárga, a patak pedig tiszta, 
kék színű. Inuyasha és a kis csapat szokás szerint a földutakat rótta 
Shikon szilánkokat keresve.
Narakut már legyőzték ugyan, de egy része ott élt Kohakuban, 
úgyhogy a fekete lyuk még mindig ott volt Miroku kezén, de rá már nem 
jelentett veszélyt. A négy lélek ékköve még nem volt teljes.
Shippou éppen elbóbiskolt Kagome bicikliének kosarában, Miroku 
megint folyton Sangot bámulta, Inuyasha pedig… Nos kicsit le volt 
maradva a többiektől, mert a Kikiyouról való gondolkodás eléggé 
elvonta a figyelmét a tempóról. Mindannyian csöndben haladtak, senki 
sem beszélt. Mikor felértek egy kisebb domb tetejére, Kagome máris 
felvilágosított mindenkit:
-Nézzétek, ott egy falu, végre megszállhatunk valahol!
-Inuyasha beérte őket, és ő is rögtön szóvá tette gondolatait.
-Hé Miroku! Gondolom megint látsz egy ,,sötét felleget” a legjobb 
fogadó felett, mi?
-Hogy?
-Riadt fel Miroku a képzelgéseiből, miközben Sangora bámuló merev 
tekintetét Inuyashára fordította.
-Hagyjuk ezt! -Szólt Kagome -Inkább induljunk!
-Azzal egy fogadó felé vették az irányt. Később Miroku elintézte a 
szállást, és mindannyian nyugodtan vacsoráztak.
Hirtelen hangos zúgás és csattogás hallatszott kintről, érződött, hogy 
harc folyik. Inuyasha felkelt, és kinézett az ajtón, de amint meglátta mi 
történik, megfordult, és torka szakadtából kiabált a többieknek:
-Sesshoumaru és egy másik szellem harcolnak egymással itt az orrunk 
előtt!
-Erre mindannyian kirohantak, és valóban, a két ellenfél között ádáz 
küzdelem folyt, Rin és Yaken pedig tisztes távolból figyelték az 
eseményeket kétfejű szolgájuk hátán ülve.
Sesshoumaru és a szellem teljes erejükből harcoltak, de nem jutottak 
dűlőre.
-Sesshoumaru! Jobban teszed, ha most azonnal önként átadod nekem 
a Toukijint! De ha nem, akkor viseld a következményeket! –Mondta a 
szellem.
-Nem tudsz nekem különösebben ártani. A Tensaiga nem engedi.
-Úgy. Akkor ezt védje ki a híres kardod!
-A szellem felhagyott a Sesshoumarura irányuló csapásokkal, és Rin 
meg Yaken felé fordult.
Inuyasha és a többiek elképedve nézték a jelenetet.
-Ez a halandó fontos neked, ugye, nagyuram? -Mutatott Rinre -Hát 
akkor nézd csak meg, hogyan szedem több darabra!
-Nem teheted! Rin! Vigyázz!
-Sesshoumaru messze volt kis védencétől, és amúgy sem volt könnyű 
dolog ennyi csapás után felállni. A szellem viszont igen mozgékony volt, 
és kihasználta ellenfele tehetetlenségét: Megindult Rin felé, karmait a 
kislányra irányította, s mikor odaért, lecsapott.
-Ez meg mi? –Kérdezte csodálkozva, mikor Rin egyszerűen eltűnt a 
karmai elől.
-Inuyasha!! –Kiáltotta mindenki azt látván, hogy a kutyafiú volt az, aki 
megmentette Rint a szorult helyzetből. Nem hitték volna, hogy 
Inuyasha ilyen gyors is tud lenni.
-Korcs! Hogy mersz beleavatkozni a szellemek harcába?! –Kiabált a 
szellem.
-Ha csak az lenne nem is avatkoznék bele, de ha egy ártatlan halandót 
veszel célba, az már nem a kettőtök harca!
-A szellem hátrálni kezdett, majd elrepült, de még hátrakiabált:
-Még visszajövök, és mindannyiótokkal végzek! A Szellemvezért senki 
sem győzheti le!
-Rin hálásan nézett Inuyashára, majd kiugrott a karjaiból, és 
Sesshoumaruhoz futott.
-Sesshy, ugye nincs komoly bajod?
-Nincsen. Hol van a szellem?
-Elmenekült -Szólt közbe Inuyasha -Milyen gyáva egy patkány! Mi az, 
bátyám? Csak nem fogott ki rajtad ez a bolond, aki Szellemvezérnek 
nevezi magát?
-Tudd meg, hogy semmi bajom, egy ilyen nem árthat nekem. Téged is 
most rögtön el tudnálak intézni, de kivételesen megkegyelmezek 
neked, mert megmentetted Rint. -Mondta Sesshoumaru, miközben 
felállt a vértócsából, melyben feküdt. 
A háttérből Yaken sietett elő, és gazdája elé állt.
-Jajj Sesshoumaru nagyúr, megsérültél, igaz?
-Sesshoumaru összehúzta a szemöldökét, majd válaszképpen 
átgyalogolt Yaken fején. Lehajolt, karjába vette Rint, és azt mondta:
-Indulunk. Inuyasha öcsém, meg ne merj halni, én akarok végezni 
veled.
-Azzal megfordult, a szokásos módon fehér szélhullámmá változott, 
majd elrepült. A szélcsíkokból, amit hagytak maguk után, egy halvány 
kis hang hallatszott:
-Köszönöm, hogy megmentettél, fehér hajú kutyafiú.
-Még mindig mindenki szótlanul állt, ekkor Kagome hangja törte meg a 
csendet:
-Nahát Inuyasha! Csak nem mentettél meg egy halandót?
-Ugyan már! Csak nem hiszed, hogy érdek nélkül tettem?
-Ááááá… Neeeeem… De mondd csak, mi volt az érdek?
-Háát… Öööhmm… Nos…
-Erre nevetés tört ki.
-Nem kell letagadnod, úgy is tudjuk, hogy igazából hatalmas szíved 
van, csak nem akarod kimutatni. –Nevetett Kagome.
-Hazugság! És ti mit nevettek? Én vagyok ilyen vicces? Amúgy meg én 
legalább csináltam valamit, ti meg csak álltatok, és bámultatok! –
Kiabált magából kikelve Inuyasha.
-Nem akartunk a szellemek csatájába avatkozni. –Mondta végül Miroku.
Mindannyian visszamentek a fogadóba, és lefekvéshez készülődtek, 
hiszen már besötétedett.
-Szerintetek tényleg visszajön még az a szellem? –Kérdezte Kagome.
-Valószínű, mert nagyon kellett neki a Toukijin. –Vélekedett Sango –
Lehet, hogy már a Tetsusaigára is szemet vetett.
-Lehet, de ha meg akarja érinteni a kardomat, nem túl kellemes 
meglepetés fogja érni. –Mondta Inuyasha nagy magabiztonsággal.
-Miért, mi lesz vele? –Csodálkozott Sango.
-Mert a Tetsusaiga nem engedi, hogy egy szellem gonosz célokra 
használja. Ezért nem tudta még soha elvenni tőlem Sesshoumaru. 
Tényleg, most biztos sokáig nem jön majd elő, mert gyengébbnek 
bizonyult a Szellemvezérnél, és biztos nem akar majd a szemünk elé 
kerülni.
-Egyetértek –Mondta Kagome –Ő eléggé fenn hordja az orrát. De én 
most lefekszem aludni. Jó éjszakát.
-Jó éjszakát. –Mondták a többiek. Miroku még halkan odaszólt 
Sangonak:
-Nem félsz, hogy a szellem visszajön? Mert én szívesen idejövök melléd 
az ágyba, hogy vigyázzak rád.
-Nagy csattanás hallatszott, majd Miroku egy piros kéznyommal az 
arcán visszament a saját fekhelyére. Ezt követően csönd szállt az alvó 
kis csapatra.
Másnap reggel újult erővel vágtak neki az erdő rengetegének, s két 
napon keresztül, amerre útjuk vitte őket, fák sokaságát látták csak az 
út mentén. Se tisztást, se falut, a fákon kívül semmi mást. A harmadik 
nap délutánján viszont egy nagy, füves részhez értek, ahol volt egy kis 
tó, aminek a vize tisztán csillogott, és a partján néhány fa vette körül.
-Ez jó hely lesz –Mondta Kagome –Ide telepedjünk le!
-A többiek beleegyeztek, úgyhogy ott maradtak éjszakára.
Mikor kezdett besötétedni, a két lány kijelentette, hogy elmennek 
fürdeni, tehát Mirokuéknak tilos a tó felé menni. Sangoék elmentek, 
Inuyasháék pedig tüzet raktak, és leültek köré melegedni. Az este 
nyugodt volt, de baljós szél kezdett fújni. És egyre jobban zengett tőle 
a környék, aztán már olyan hangosan süvített, mintha hurrikán lenne.
Inuyasha halkan szólt Mirokuhoz:
-A Szellemvezér szagát érzem a levegőben. Mindjárt ideér. Szólj 
Kagomének és Sangonak! Én addig lefoglalom a szellemet!
-Miroku bólintott, majd elrohant a tó irányába, Inuyasha pedig felállt, 
és kivont karddal várta a veszedelmes ellenfelet.
Amikor Miroku odaért a fürdőző lányokhoz, egy másodpercig senki sem 
tudott szóhoz jutni, aztán hátrálni kezdett, kezeit védelemképpen 
maga előtt tartotta, és ez az ideges integetés részben magyarázat 
akart lenni, amit aztán szóban is kifejtett:
-Éééén… Nemmm… Leskelődni jöttem… Hanem hogy szóljak, hogy jön a 
Szellemvezér…
-Dirr-durr… Hallatszottak a pofonok, Sangoék felkapták a ruháikat, és 
csak aztán kérdeztek:
-Ez igaz? Mindjárt itt lesz a szellem?
-Miroku a fájdalomtól nyögve ugyan, de bólintott. Nem kellett többször 
mondani, mindannyian elindultak futólépésben, vissza Inuyashához.
Mikor odaértek, a harc már javában folyt, hol a Tetsusaiga csapása, hol 
pedig a szellem kardjának csattogása hallatszott.
-HIRAIKOTSU! –Szólt egy hang a háttérből, és a csonttörő bumeráng 
már repült is a Szellemvezér feje felé, de ahogy ő meglátta a közeledő 
tárgyat, felemelte a kezét, és vörös fénygömböt képezett a levegőben, 
ami nekiütközve a bumerángnak megállította azt.
-Nahát! –Kiáltott Kagome –Ennek a szellemnek varázsereje van! És… 
Úgy érzem, van nála egy-két ékkődarab!
-Akkor megszerezzük tőle! Meglátjuk, ez milyen hatással lesz rá! 
KAZAANA!
-A Szellemvezér nem zavartatta magát, amikor az örvény lassan hatni 
kezdett rá szívóerejével. Maga elé vette a kardját, beekyovarázslatot 
idézett rá, majd elhajította Miroku felé. A kazaana nem tudta 
beszippantani az így megerősített, fénytől lángoló kardot, és az szó 
szerint összeszabdalta Miroku kezét. Elájult, a térdére, majd az 
oldalára esett, és a hatalmas vértócsát, mely mostmár mellette folyt 
végig, elkezdte táplálni egy kis vörös csík, mely egy Miroku szájából 
eredő apró vérfolyó volt.
A többiek szörnyülködve néztek, majd a két lány felsegítette az ájult 
Mirokut, Inuyasha pedig újra támadásba lendült.
-KAZE NO KIZU! –Ordította torka szakadtából, és lecsapott a 
Tetsusaigával.
A Szellemvezér védőburkot emelt, és az könnyedén ellenállt a 
szélborda erejének.
-A varázsburkoknak meg sem kottyan az ilyen támadás, ennél töbre 
lesz szükséged!
-Kagome! Gyere! Felveszlek a hátamra, és te lődd meg a 
varázsnyílvessződdel, annak biztos nem áll ellen a védővarázslat!
-Kagome odafutott Inuyashához, a félszellem pedig a hátára vette őt, 
és démoni gyorsasággal futott a Szellemvezér felé.
A gonosz ellenfél, mivel elég messze került tőlük, varázsigébe kezdett. 
Nem lehetett hallani, mit mormol, de baljós félgömb keletkezett 
körülötte. Inuyasháék odaértek a közelébe, és Kagome már célzott is a 
nyíllal, de mikor kilőtte azt, a Szellemvezér fénygömbjéből feléjük repült 
egy sárga nyaláb, amiben egyszerűen megolvadt a nyíl.
Ettől a papnői energiától a gonosz, pusztító varázslat sárga 
fénycsóvája vörössé változott, majd eltalálta Inuyasháékat. Kagome és 
Inuyasha elvesztették eszméletüket, és mozdulatlanul feküdtek a 
földön.
A fák közül előugrott Kirara, Sangoval a hátán. A Szellemvezér sok 
energiáját elhasználta a fénycsóvás varázslatra, ezért nem tudott 
időben védőburkot csinálni. Ezt Sango kihasználta, és már hallatszott is 
a megszokott HIRAIKOTSU! csatakiáltása. Nagy szerencséjére súlyosan 
megsebezte a csontbumeránggal a Szellemvezért. A gonosz nem 
vállalta e csata folytatását, mert nem akart sérülten és kimerülten 
harcolni, ezért inkább összeszedte utolsó erejét, és elrepült.
Sango először Mirokuhoz futott, és megnézte, hogy van. A harc végéig 
Shippou vigyázott rá, úgyhogy őt kérdezte meg, mi van Mirokuval.
-Bekötöztem a jobb kezét a fáslikkal, amiket adtál. Sok vért vesztett 
ugyan, de a kötések elállították a kezén lévő sebek vérzését. Azt 
hiszem, túl van az életveszélyen.
-Akkor jó, megyek, megnézem mi van a többiekkel. Kirara, te addig 
segíts Shippounak felébreszteni Mirokut!
-Sango most Inuyasháékhoz ment, és őket keltegette. Kinyitották a 
szemüket, majd felültek.
-Tehát nektek nem esett bajotok. Akkor jó.
-Inuyasha és Kagome furcsán néztek magukra, majd egymásra.
-Ez meg mi?
-Kérdezte Inuyasha, de várjunk csak… Kagome hangján!!!
-Kagome! A sugár hatására mindkettőnk lelke átköltözött a másikunk 
testébe!
-Rémülten néztek, majd Inuyasha ordibálni, Kagome pedig sikítozni 
kezdett.
(Mármint úgy egymás testében.)