Kagome magába roskadva ült a földön és tekintetét Inuyashara függesztette. Ajkai elváltak egymástól, de hang nem jött ki a torkán végül csak felemelte kezét lassan és a hanyou arca felé közelített vele.

- Tartsd távol magad tőlem! – ordított rá és esetlen rákjárásban hátrébbaraszolt.

A jelenet humoros lett volna, ha nem érezte volna úgy, mint akinek kést döftek a mellkasába, de nem adta fel ismét meg akarta érinteni. Ahogy a lány megmozdult Inuyasha felkapott egy maroknyi földet és felé szórta. Kagome szemeit védve elfordította fejét, de amint a por leülepedett viszonozta a gesztust s arcába rúgta a homokot.

- Még is mi bajod van? – kérdezte végül. A féldémon ismét meghátrált és a földre nyúlt, de ezúttal nem egy maréknyi sarat tartott a markában, hanem a kék dobozt. Felpattant, gyűlölködő pillantással méregette a tárgyat majd úgyan úgy a lányra nézett és felé tartotta a ládát.

- Nem vagyok hülye! – morgott, miközben összegyűrte a kartont – Nem volt nehéz kitalálni, hogy mik ezek a vackok!

Ebben a pillanatban Kagome rádöbbent mitől volt úgy kiborulva társa. Hirtelen elöntötte a szégyenérzet és a lelkifurdalás. Bűnbánóan elkapta tekintetét, hogy ne kelljen Inuyasha tüzes haraggal lángoló borostyánszemibe néznie, és azon gondolkodott milyen indokkal védekezhetne.

De egy pillanattal később az első rémület után tudatosult benne, hogy valójában nem is követett el semmilyen vétséget. Összeszedte magát és haragos felháborodással viszonozta a szúrós tekintetet. Felpattant ülőhelyzetéből és lábujjhegyen ágaskodva, hogy valamelyest egy szintbe kerüljön a fiúval, elélépett és farkasszemet nézett vele.

- Igazán? – kérdezett vissza – És ez mégis hol érint téged?

Inuyashat megdöbbentette a lány dühös reagálása. Az arca hamuszürkére sápadt és úgy érezte menten szétrobban a feje, nem bírt többet elviselni. Megragadta Kagome karját és fogait összeszorítva sziszegte:

- Ribanc… - majd kitört belőle az indult és ordítva folytatta – Kurva! MOCSKOS SZUKA!

- MÉGIS MI A POKOLÉRT ÉRDEKEL EZ TÉGED?!?! – üvöltött vissza.

- Kivel használtad ezt, ha?!?! – szinte már vonított – Kougaval?!? Vagy azzal a hülye Hobo fickóval?

- Mit számít az neked, hogy kivel és mit csinálok?!?! Van saját életem! Azt teszek, amit akarok… Milyen közöd van neked ehhez? – hangja elcsuklott, érezte, hogy nem sokáig bírja visszatartani könnyeit.

Inuyasha megragadta a vállait maga felé fordította és erősen megrázta.

- Azért mert az ENYÉM vagy! A rohadt életbe… az enyém… - vicsorgott és tekintetében újra tűz gyulladt.

- FEKSZIK!!! – kiáltott fel. De hasonlóan a tegnapi eseményekhez most sem járt szerencsével és Inuyasha maga alá gyűrte. Kagome felsikított és ott ütötte a féldémont ahol csak érte.

- Szemét! Mocskos bolhazsák! Korcs!!! – visított teli tüdőből és összes fájdalmát beleadta a szitkozódásba. Karjaival kapálózva erőteljes ütéssorozattal, adott nyomatékot minden szavának – Hogy mersz…?!? Én mindent...

*uff*
- … megteszek érted!!!

*jaj*

- Ápolom a sebeidet…

*oucs*

- …szilánkokra vadászok veled…

*ugh*

- …te bunkó vadállat!

*héh*

- Mégis mindig kapsz egy új lehetőséget…

*aufgh*

- …de te…

*de*

- …mindent tönkreteszel!!!

*grrr*

- És most idejössz… és szemrehányást teszel nekem…

*puff*

- …azt mondod: a tiéd vagyok… MIKÖZBEN NEKED OTT VAN KIKYO!!!! – itt már nem bírta megállni, kitört belőle a dühödt, kétségbeesett zokogás – Őt szereted… és nem engem… - karjai ernyedten hullottak teste mellé és zihálva tűrte, hogy a könnyek eláztatják arcát. Csak feküdtek ott szótlanul és várták, hogy a varázslat hatása elmúljon.

Inuyasha kábán feltápászkodott, és erősen végigdörzsölte fájdalomtól sajgó végtagjait. Nem tudta mit felelhetne erre, nem, mert a lány szemébe nézni, de kitartott álláspontja mellet és zihálva vallatta tovább:

- Ki az?

- Mit számít ez? – kérdezett vissza. A féldémon nem válaszolt, így Kagome találgatással folytatta. Letépte a nyakából az ékkőtöredékeket tartalmazó üvegcsét és Inuyasha elé tartotta, de még mindig könnyeivel küszködött. – Látod ezeket a szilánkokat? Több mint két éve veled utazom. Én őrzöm őket. Bármikor leléphettem volna velük vagy egyszerűen úgy dönthettem volna, hogy többé nem térek vissza hozzád. Mégis mindig itt vagyok, egyedül nem tudom végigcsinálni, de ha képes lennék rá sem vágnék neki nélküled! Mért nem bízol bennem?

- Feh! - horkant fel megvetően – Igazán olyan odaadónak érzed magad? Te vagy az, aki miatt állandóan félbe kell szakítanunk a küldetésünket! S most megpróbálod ezzel szabotálni…

- Szabotálni?!? Figyelj, még ha lenne is valakim, ahogy te hiszed, márpedig nincs. – szúrós szemekkel ránézett és örömmel nyugtázta, hogy a morgás valamelyest alábbhagyott – Olyan könnyelműnek nézel, hogy bármi ilyesmivel hátráltatnám a szilánkkeresést? Az én érdekem is az, hogy minél előbb megkerüljenek! Hallgass ide te önző bolhazsák: Ha annyira érintettnek érzed magad az ügyben, akkor elárulom neked, hogy ezeket a hülye barátnőm Yuka vetette velem, kíváncsi volt van-e elég merszem hozzá! Ki akartam dobni őket, de nem volt rá lehetőségem! Ezért voltak a fiókomban elrejtve…

A kitörést hosszú csend követte. Inuyasha úgy érezte egy hegynyi szikla esett le a szívéről, mégsem volt még teljesen meggyőzve.

- Feh! – mérgelődött tovább és karba tett kezekkel rávicsorgott a lányra – Mért adta volna neked ezt a feladatot, ha nincs senkid, akivel használhatnád azokat, ha?

- Tulajdonképpen van valaki – gyónta meg Kagome. – A titokzatos barátomnak szánta őket – bíborvörös arccal, félénken rámosolygott a hanyoura, a szemei még mindig tele voltak szikrázó könnyekkel s csak remélni tudta, hogy Inuyasha rájön mire gondolt.

- Hah! – ugatott fel – Tudtam! – s az ártatlan kifejezés Kagome arcán egy pillanat alatt visszaváltott, veszett, fékezhetetlen haragba.

- Baka (hülye)! – sikított a mennyek felé – BAKA! BAKAAAAAAA! – Inuyasha fülei lekonyultak s megdöbbenve meghátrált.

- M-most meg mi bajod van?!? – dadogott, miután a lány végzett.

Kagome mereven maga mellé tartva karjait, ökölbe szorította kezeit, lábával dühödten előre lépett és az erőteljes dobbantástól kisebb porfelleg keletkezett körülötte.

- Te vagy a bajom! – sikított – Hazamegyek! És soha többé nem jövök vissza!!! – közölte azzal hátat fordítva a hitetlenkedő hanyounak hevesen trappolva elcsörtetett a kút irányába. Inuyasha egy pillanat múlva felfogta a helyzetet és a lány után rohant.

- Hé! Várj egy percet! Kagome!!! – kiáltott utána.

- TŰNJ INNEN! – ordított vissza.

- De mi lesz az Shikon No Tamaval? – siránkozott esedezve.

- Nem érdekel többé! Csinálj vele amit akarsz! – vicsorgott.

- Vissza fogsz jönni! – őrjöngött.

- NEM FOGOK! Tessék! – benyúlt a blúzába és újra leszakította az üvegcsét, amiben a szilánkok rejlettek. És minden erejét beleadva a féldémonhoz vágta. A fiola célba érését Inuyasha fájdalmas nyögése jelezte, majd csilingelő hanggal a földre esett.

Anélkül, hogy hátrapillantott volna továbbsétált s már a kút szélén ülve készült az ugrásra, amikor a hanyou megragadta a karját.

- Mit akarsz? – kérdezte ingerültem, miközben elrántotta a kezét tőle.

- Nos, ha örökre elmész, vidd magaddal ezt a vackot is. – mutatott a nyakában lógó kotodama füzérre.

Kagome fürkészően nézett rá majd haragosan összeráncolta szemöldökeit.

- Nem.

- Feh… Tudom, hogy vissza fogsz jönni! – közölte, mint tényt.

- Nem. – mondta ugyanolyan fagyos hangnemben. – Azt akarom, hogy szenvedj!

Még mielőtt a féldémon reagálhatott volna, átvetette lábait a kút oldalán és eltűnt a sötétségben.

Inuyasha döbbenetében percekig mozdulni sem bírt, csak nézte a kút feneketlennek tűnő sötétségét és nem tudta mihez kezdjen most. Végül kifújta a bent ragadt levegőt és a földre rogyott. Szapora szívverése alábbhagyott, légzése lelassult és apránként eljutott a tudatáig mit is tett valójában. Az égre emelete kétségbeesett borostyán tekintetét, megremegett és csak suttogott:

- Basszus!

Ötszáz évvel később Kagome szótlanul ült a szentély lépcsőin, miközben próbálta visszatartani könnyeit.

- Baka. Inuyasha no baka… (Inuyasha te hülye) – szipogott szánalmasan és kezeivel dühösen dörzsölte kivörösödött szemeit, hogy eltüntesse a könnyeket. – Önző szemét! – nyögött. A karjaival átölelte a lábait s állát térdeire támasztva meredt a semmibe.

„Azon nyomban ki kellett volna dobnom azokat a vackokat” – gondolta keserűen. „Bizonyos szempontból igaza volt. Ez elég gyanús lehetett. Mégis mért ragaszkodtam hozzájuk? Mit reméltem?” – egy apró nedves orr zökkentette ki búskomor mélázásából, mely az oldalát bökdöste. Az apró nózi egy fehér szőrű barna foltos macskáé volt. Buyo békésen dorombolt mellette.

- Szervusz – köszöntötte bágyadtan – Hogy találtál meg?

- Mrrrow – válaszolta Buyo, miközben nagy szemeket meresztve a farkát csóválta. Kagome játékosan felkapta és az ölébe ültette az állatot. A macska boldogan dorombolt s még inkább a lányhoz dörgölődzött.
- Te legalább szeretsz engem… - suttogta lágyan a cicának. Ujjaival szórakozottan beletúrt bundájába s végig simította a gerince vonalában egészen a füle tövéig. Lágyan megnyomkodta a fehér pamacsokat és belecsípett a végükbe, de erre a macska csak felháborodottan felborzolta farkát. 
- Bocsánat – súgta szomorkásan – Már megtanulhattam volna, hogy nem szereted, ha a füleidet piszkálják.

Egy madár csicsergő hangját hozta a szél a szent fa irányából. Buyo fülei megvonaglottak a kellemes hangra, amely finom vacsorát ígért a számára. Az aprócska jelentéktelen mozdulat mégis fájdalmas emlékeket idézett Kagomeben. El akarta őt felejteni…

- Elég volt – sóhajtott fel és egy hirtelen mozdulattal kivette az öléből a macskát és letette a földre, ő maga szintén fölállt. Elsimította szoknyája ráncait, hátára kapta zsákját és nehézkes vontatott léptekkel megindult fölfelé a lépcsőkön.
 

- Kagome! – kiáltott föl az anyja, amikor belépett az ajtón. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszatérsz!

- Úgy döntöttem szabadságra megyek. – közölte fagyosan, ahogy kilépett a cipőiből.

- Látom. – igyekezett vidámnak látszani s úgy tett mintha nem vette volna észre lánya sírástól feldagadt szemeit. – A barátod nem bánja?

- Nem hinném. – mondta nyíltan. Egy fáradt mozdulattal hátrahuppant a kanapéra és már nyúlt is a távkapcsoló után. El akarta felejteni a bánatot és a fájdalmat. Csak bámulta a villogó képeket a TV képernyőjén és próbált kirekeszteni mindenféle gondolatot elméjéből.

- Bizonyára éhes vagy – kiáltotta a nő megpróbálva túlharsogni a készülék zaját. – Készítek neked valami ebédet.

- Remek. – motyogta Kagome szórakozottan és csatornát váltott, majd tágra nyílt szemeit a fényes képernyőre tapasztotta. Mikor az ebédje elkészült az anyja behozta neki és ő engedelmesen megette, bár nem volt semmi étvágya. Mikor a mosdóba kellett mennie, felkelt és kiballagott. De ezeket leszámítva a nap hátralévő részét a fotelben töltötte üres tekintettel a semmit bámulva.

Végül beesteledett és az anyja már nem bírta tovább nézni, ahogy a lánya magába roskadva csak mered a TV-re, egy gombnyomással elnémította a szerkezetet és szemeit összehúzva Kagomere nézett.

- Rendben, szerintem elég is volt mára – mondta gondoskodóan – Jobb lesz ha most elmész aludni.

Kagome bólintott, s szemeit dörzsölve igyekezett visszaállítani őket normális látásra. Az anyja szorosan átölelte és homlokon csókolta, nem kérdezte mi baja, tudta, hogy jobb nem firtatnia az ügyet.

Nehézkesen fölmászott az emeletre vezető lépcsősoron, elért a szobájáig, belépve behajtotta maga után az ajtót és lehuppant a megvetett ágyra. 

- Soha nem ér már véget ez a nap? – nyögött fel. De perceken belül el is aludt. Mikor már csak a szuszogása hallatszott az anyja bejött és lekapcsolta a lámpát, anélkül, hogy Kagome észrevette volna.

De aznap éjjel nem ő volt a szoba utolsó látogatója. Mikor az egész ház nyugovóra tért egy piros kimonós alak mászott be az ablakon. Fényes aranyszemeivel aggódva pillantott az alvó lány felé, még mindig érezte rajta a könnyek illatát. Kagome mélyen aludt így nem hallhatta, ahogy az árny a szekrényéhez somfordál és a fehérneműs fiókját kinyitva kotorászni kezd. S nem láthatta, amint az árny dolga végeztével, még egy utolsó vágyakozó pillantást vet rá, majd átmászik a párkányon s egy ugrással eltűnik a tinta fekete éj sötétségében.

Folyt. Köv.